Egyik múlt hétvégi bevásárlás során odaértem a bolt friss süteményeket kínáló részlegéhez és ott maradtam. Néztem, mi minden van ott: kenyér, kifli, almás párna, csokis fánk, epres fánk, perec. Csak álltam ott és néztem, mint a kutya a hentesüzlet kirakata előtt. Annyi különbség volt köztünk, hogy nekem nem csorgott a nyálam. Ez utóbbi egy kutyánál simán elmegy. És rájöttem, hogy még egy kutyának is jobb dolga van, mint nekem. Hiszen ő, ha hazamegy, ehet húst – feltéve, hogy a gazdája ad neki.
Mikor ilyen kisebb-nagyobb hétköznapi kísértéseknek vagyok kitéve, kavarognak a gondolatok a fejemben az egészséges étkezésről. Hogy az a péksütemény nem is egészséges. Még ha nem lennék gluténérzékeny, akkor se lenne ideális. Gyorsan felszívódó szénhidrátot tartalmaznak. Lehet, hogy az édes ízükkel szinte etetik az ember lányát, de ugyanilyen rövid idő alatt éhséget is okoznak. Tudom, hogy nem tápláló termékekről van szó. Tudom, hogy nem egészségesek. De akkor is. Iszonyatosan jó illatuk van és nagyon jól néznek ki. És előző életemből még emlékszem az ízükre. Például a szlovéniai Trojane-ban található fánk ízére – ami persze egyből eszembe jut, ha fánkot látok. Ha nem vagy gluténérzékeny vagy cukorbeteg, és arra jársz, térj le az autópályáról, legalább egyet egyél meg, mert nagyon finom!
Mikor megtudtam, hogy gluténérzékeny vagyok, kérdezték tőlem, hogy lehet-e néha kicsit bűnözni, ha nem tudok ellenállni? Mi van, ha jönnek a hétköznapi kísértések?
NEM EHETEK semmi tiltólistás élelmiszert.
Egy falatot, egy morzsát egy szem lisztet sem. Ennyi. A veleszületett gluténérzékenység jelenleg egy életen tartó diétával jár. Nemhiába mondják azt, hogy „tiltott”.
Hogy vannak-e hétköznapi kísértések? Naná. Kinek nincsen. Elég elmenni egy pékség előtt, ahonnan kiszűrődik a frissen sült kenyér illata. Elég belegondolni abba, milyen a kemencéből kivett teljes kiőrlésű házi kenyérlepény íze, tapintása, a külső kemény, ropogós héjának az állaga. A pavlovi reflex akkor is működik, miközben írom ezeket a sorokat.
A múltkor is szado-mazo percet tartottam.
Bár lehet, hogy másodpercekben lehetett mérni. Elmentem a körúton egy cukrászda előtt és elkezdtem végignézni az egyébként biztosan ehetetlen, dísznek kirakott tortakölteményeket. Na, azok is jól néztek ki.
Itt persze jönnek a bíztató szavak, hogy lehet ám rizslisztből is sütit készíteni, meg nem a világ, meg lehet készíteni kenyeret is, meg mindenféle péksüteményt gluténmentesen, lenmaglisztből meg még mindenféle lisztből. Meg hogy egy csomó boltban van gluténmentes péksütemény, édesség. Na, aki utóbbit mondja, azt elküldeném egy ilyen bevásárlótúrára mondjuk egy vidéki kisvárosba. Próbáljon ott finom gluténmentes pékárut venni, könnyen, gyorsan, minden nap. Akkor is, ha baromi éhes és nem tud valami miatt úgy 3-4 órán át hazamenni A nagyobb városokban szerencsére ez még megoldható, de utánajárást igényel. És hogy őszinte legyek, még itt Budapesten sem egyszerű az élet. Van például olyan boltlánc, aminek az egyik üzletében van gluténmentes pékáru, a másikban meg nincs. Meglátod a logót és nem lehetsz benne biztos, hogy nem kell vándorolnod egy kerülettel odébb.
És akkor mi marad?
Szigorú fegyelem, otthoni főzés-sütés, tudatos boltválasztás és boltban választás – nem mindegy, melyik boltban vásárolok és persze nagyon nem mindegy, hogy mit. És mi lesz a hétköznapi kísértés, aminek nem tudok ellenállni? Például rizslisztből készült palacsinta csatnival. 😉
Utózönge:
A párommal beszélgettem, miközben a cikket írtam. A következő párbeszéd hangzott el:
- Te Elvira! Abban a boltban nincs is fánk!
- Szerintem van. Vagy lehet, hogy csak annak láttam…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: